2016. január 22.

1. rész: 16. fejezet

Drága Olvasóim!

- ha maradtak még egyáltalán -


FONTOS LENNE (SZÁMOMRA), HA MEGENGEDNÉD, HOGY FELTARTSALAK TÉGED MINDÖSSZE PÁR PERCRE. SZERETNÉM, HA FIGYELEMMEL KÖVETNÉD A KÖVETKEZŐ SOROKAT.



Gondolat: 
Borzasztó volt látni miként vész homályba a történet iránti érdeklődésetek, hogyan veszíti el a blog azt az aprócska népszerűségét amit a néha napján megejtett kattintásotoknak köszönhetett. Tudtam, hogy ez így nincs rendjén, nem szabadott volna hagynom, hogy így ellustuljak, majd, amikor 2-3 olvasót veszítettem, úgy gondoltam
nincs értelme folytatnom, ha már boldogságot sem lelek az írásban, s a kattintások száma mindössze napi 5-8 volt, a régebbi 80-120-as helyett. 

De tudjátok mire ébredtem rá? Ha volt 30 csodálatos ember, aki várt arra, hogy friss fejezetet publikáljak, nincs miért szomorkodnom. Mert ez már messze meghaladja azt a létszámot, amit én valaha is eltudtam volna képzelni a blog születésekor. Ez idő alatt (ez alatt a szánalmasan hosszú idő alatt) sikerült 8 A/4-es oldalnyit írnom, szóval igazán köszönöm, és végtelenül hálás vagyok annak a 30 követőnek aki kivárta ezt a pillanatot, és nem adta fel a történetet... engem. 

Informaciók: 
  1. A "Karakterek" menüpont megújult, illetve bővült Sammy, és Blake képével :)
  2. A díjakért hálás köszönet, amint időm engedi az olvasást, a kérdésekre való válaszadást; azonnal közzéteszem őket az "Egyéb" menüpontban.
  3. Egy újdonságot szeretnék kipróbálni, melynek célja a terjedelmesebb, tartalmasabb véleménykifejtés:    a fejezetek alatt néhány kérdést fogtok találni, melyekre a válaszadás kommentben, esetleg Chatben, Facebookon, Askon (is) lehetséges. Ennek segítségével kissé bizalmasabb kapcsolatot teremthetünk (beszélgetést kezdeményezünk), különböző válaszaitokkal, ötleteitekkel pedig segíthettek az újabb fejezet megírásában.  Hiszen a sztori nem csak az enyém... mindannyiunké. (Nem kötelező, nem kényszerítelek benneteket semmire!)
  4. Meg szeretnék nyugtatni minden kedves körömrágót a számítógép, illetve mobiltelefon előtt: 
  5. A          KETTŐ HETI RENDSZEREZÉS MEGPRÓBÁL VISSZATÉRNI!
NAGYON HÁLÁS VAGYOK, HA IDÁIG ELJUTOTTÁL, IGAZÁN BECSÜLETES OLVASÓ VAGY! ;)

- továbbá kellemes olvasást kívánok a fejezethez! ne feledd, a kérdések odalent várnak rád! -

Ps.: 15 fejezetből néhány részlet: 

"- Ha volt közös barátja, esetleg ismerőse Apádnak, és Chrisnek, már csak idő kérdése, hogy Alex értesüljön a dologról. Őt felkeresnie könnyebb, mint a te nyomodra bukkannia." 
"- Próbálkozunk, Perrie! Azt hiszem ez, még ha kicsivel is, de több mint egy egyszerű, idióta barátság! - válaszol dühösen [...]" 
"[...] arcomat tenyeremben fektetve tudatosul bennem, hogy egy pár hetes ismeretség miatt kaptam össze Sammel [...]" 
" - Engedjék el. - Szól hangosan, tekintetével fogva tartóimra mered. - Ennyire kibaszott érthetetlenül beszéltem?! Engedjék már el a lányt!"

Love y'all: 

Bo

___________________________________________________________________________





*Felemésztő vívódás*


2013.03.27., London 

Azt hiszem, aznap bizonyította be, hogy még van esélyem. - Zayn Malik


A Chevrolet motorja tiltakozva felbőg, mikor Zayn lába erősebben nyomja le a gázpedált, s ujjai szorosabban markolják a kormány bőrkötését. Már régen átléptük a megengedett sebességet, a környék egyre ismeretlenebb és visszataszítóbb, egy idő után az autó kényelmetlenül rángatózni kezd, oldalra hajtott fejem az ablaküvegnek verődik, miközben a gumi kereke alatt kavicsok százai ropognak. Ráncok futnak össze homlokomon, ahogyan körbe tekintek; egy hatalmas, kihalt tisztáson vagyunk, előttünk még folytatódik az út, s fák húzódnak igencsak messze tőlünk. Mielőtt szólásra nyithatnám számat egy fekete kocsi tűnik fel szemben, egészen a Chevrolet orrához parkol - azon felül, hogy a motorja még mindig jár -, összepréselem az ajkam, lejjebb csúszom az ülésben, és lenyelem a torkomban keletkezett gombócot.
- Nem fog sokáig tartani - szól Zayn. Tekintetével végigköveti ahogyan egy férfi néhány emberével a nyomában kiszáll a járműből, Zayn pedig pillanatok alatt már kint tartózkodik, azonban amint becsapódik az autó ajtaja, kettő, nagyobb termetű fekete alak közrefogja,  főnökük elé rángatják, ki dühtől izzó szemeivel rápillant, és egy lépést téve felé az öklét lendítve gyomorszájon vágja őt. Többször megismétli, mindaddig, míg a srác a fájdalomtól kétrét görnyedve köhögni nem kezd, majd hagyják, hogy teste erőtlenül a porba hulljon, és térdelve szorítsa karját hasfalának fájó pontjára. Kezeimmel döbbenten, aggodalommal telve kapok az ajtó fogantyúja után, tisztában vagyok vele, hogy nem kellene, tudom, mégis másodpercek töredéke alatt már összeesett alakja mellett térdelek.
- Mégis mit képzeltél, mikor odavitted ezt?! Te idióta! Miért vagy képtelen helyesen elvégezni a munkádat, anélkül átadni a rendelést, hogy ne csesznél el valamit?! - kiabál mély hangján, halántékán kidagadnak az erek, miközben dühösen összeszűkíti zöld szemeit, majd egy újabb ütést ad le, ezúttal az arcának jobb felére. A lendülettől irányomba bicsaklik a feje,  tekintetével végigmér, ugyanakkor pillái megrebbenek, arca fájdalmas grimaszba torzul a vállába kapott, többszörös rúgástól.
- Nincs több esélyed, fiam - sziszegi, mikor ujjaival durván kézre fogja Zayn állát, és felbiccenti. - Nem hiába nevezik az üzletet illegálisnak, repülni fogsz, ha még egyszer belekevered a csajodat. - Nincs esélye ismét megütni őt, felpattanok, védelmezően elé állok, s hiába érzem amint a srác ujjai körbe fonják vádlimat, nem mozdulok el.
Hitetlenkedve felnevet, mielőtt megszólalna:
- Nem te fogsz megállítani, kislány, ha akarom, akár ma éjszaka megöletem őt - bök a hátam mögé - anélkül, hogy észre vennéd. - Gúnyos mosolyának halvány árnyéka szája szegletében játszik, miközben hátrál néhány lépést. - Vagy esetleg téged, talán tanulna az esetből - von vállat, és kezét intésre emelve két emberével beszáll az autó hátsó ülésére, majd elhajtanak.
- Emlékszel, mikor pár órája felhívott, és azt mondtam semmi esetben se szállj ki abból a kurva autóból, Perrie? - hangja oly' vádlóan csendül fel, hogy keserű íz terjed szét a számban, megfordulok, és elé guggolok, apró fintorral fogom kezeim közé arcát, és figyelmen kívül hagyva szidását vizsgálom meg zúzódásait. - Csupán a vállam fáj, azt hiszem kicsit rendellenesen áll - nevet fel mindenféle humor nélkül, amint karjára vezeti tekintetét.
- Mennünk kell - szólok halkan, és felállva leporolom nadrágomat. - Majd én vezetek - ép karját átvetem a nyakamon, lassú tempóban felsegítem, s beszállunk az autóba.
- Tudsz vezetni? - kérdezi, ahogyan a kulcsot elfordítom, a Chevrolet pedig dorombolva remegni kezd.
- Van jogosítványom - pillantok rá -, nem kell aggódnod, azt hiszem megbirkózom a kocsiddal.
Már nem szólal meg többé, szemeit lehunyja, s nem kell sok, hogy szuszogása lassúvá és halkká váljon, a némaságban gondolataim elszabadulnak, és nem tudom hová tenni a Zayn felé kimutatott törődésemet. Törődöm vele. Képtelen vagyok magyarázatot adni, önmagam sem értem, azt hiszem ez ösztönös volt, amiatt mikor még fiatal voltam és Anyámnak szüksége volt rám. A srácra nézek, fekete, hosszú szempillái melyek bőrét súrolják, az egyre nagyobb és véraláfutásos zúzódásai miatt olyan, mint egy száműzött, bukott angyal, aki nem felelt meg a felsőbb hatalomnak. Megverték,  mert nem engedelmeskedett, megfenyegették, amiért felelőtlen volt, nem ura az életének, csupán sodródik az árral, elfogadja a lapokat, amiket kapott és azokkal játszik. Mindezt azért, mert egy irányításmániás, beteg férfi így akarja.
Kezemet felé nyújtom, combjára rakom, és óvatosan megrázom, nem tudván, hol vannak fájdalmas pontjai, majd nevén szólongatom.
- Zayn, a fenébe is kelj fel! - ráncolom homlokom, leparkolok az út szélére, bekapcsolom a fényszórókat, a motort pedig még mindig jártatom. Nem lehetünk messze Londontól, de kezd besötétedni, holott az idő alig járhat három, négy óra között, az eső már régen elállt, a maga után hagyott kisebb-nagyobb tócsái idővel kezdenek felszáradni, ugyanakkor a hőmérséklet nem emelkedett, még mindig kellemetlen hűvösség van. Ujjaim a kormány bőr kötésére fonom, és fejem előre bukik, minek következtében a duda hangos hangja keresztülszeli az autó meg a pálya kihalt némaságát, ijedten préselem vissza magam az ülésbe, s Zayn felé kapom tekintetem, kinek pupillái sötétre változtatják barna szemeit, pillantása mégis fátyolos a kipihetlenség.
- Rosszul érzem magam - motyogja.
- Hamarosan visszaérünk, csak maradj ébren - mondom, és ismét visszakanyarodom az autópályára. - Haza kell vigyelek. - Nézek felé egy pillanatra, és látom, amint arca fintorba torzul, amiért megmozdul.
- Ne - tiltakozik. - Louishoz, vigyél hozzá, kérlek - fűzi hozzá, s csupán akkor szól ismét, mikor már egyre több jármű suhan el mellettünk és a külváros zajai is ismerősebbekké válnak. - A következő lámpa után sorolj be balra, és végig kövesd a sávot, míg nem szólok, rendben? - mutat előre, a következő pillanatban pedig telefonját füléhez emeli, s halkan, nehezen szuszogva vár a hívott fél válaszára, a kelleténél jobban felhangosított hangszóró miatt nem tart sokáig rájönnöm, hogy Louis van a vonal túlsó felén. Az átlagnál kissé magasabb hangján való káromkodás normális esetben szórakoztatna, azonban a szavak, amelyeket kiejt a száján közel sem mulatságosak, egészen aggodalom keltőek.
- Engednél... Ne vágj a kicseszett szavamba! - csattan fel dühösen Zayn, mérgesen mormolja el a következő szavait, majd kinyomja a hívást, sóhajtva süllyeszti zsebébe mobilját, s tenyerének élével megdörzsöli fáradt szemeit.
- Dühös, igaz?
- Rendben van, hogy így érez, csupán annyira... - keresi a szavakat, kezeivel idétlenül hadonászik.
- Idegesítő? - mosolygok rá, mire bólintva kidugja nyelvét, és megnedvesíti ajkait.
- A helyzet miatt mérges, tudod? Talán az is közrejátszik, hogy belekevertelek... - ekkor bűnbánástól csillogó szemeivel rám néz, és megrázza a fejét. - Én nem akartam, hogy tudj erről, vagy, hogy benne kelljen lenned. Nem helyes ez így. - Ujjaival térdén dobol, és elkínzottan elmosolyodik, kifújva a levegőjét jobbra mutat. - Itt menj le.
Hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, ami miatt úgy érzem, egyre nehezebben megy a nyelés.
Sután combján pihenő kezére teszem a sajátom, és megvonom a vállam. - Azokkal a lapokkal kell játszanunk amit kapunk, nem igaz? - kérdezem, s amint megmozdítom kézfejem hüvelykujjával körbe fonja csuklóm egy részét, mire ránézek. - Váltanom kell. - Magyarázom mosolyomat elfojtva, tenyeremet a váltóra helyezem, majd hármasba rakva az autót visszahelyezem kezemet az előbbi helyzetébe.

  Ahogyan a gumi kereke tovább szeli az aszfaltot az idő elrepül, csupán akkor térek magamhoz, mikor már abban az utcában vagyunk, ahol Louis lakik, hamarosan feltűnik házának téglából épített falai, a hatalmas üveg ajtó, mellyel betekintést nyerünk a tévé által megvilágított nappalijába, ám ettől függetlenül ő mégis a vaskorláttal körül kerített teraszon álldogál, szájától eltartja a cigarettát, majd fejét az ég felé fordítva kifújja a bent tartott füstöt.

A Chevrolet doromboló hangjára tekintetét az utca felé irányítja, és pillanatokon belül eltűnik onnan, miután a cigicsikket gondosan elnyomja. A motort leállítom, majd a kulcscsomót a markomba zárva kiszállok az autóból, felfigyelek Louis szélvészként kiviharzó alakjára, amint nagy lépésekkel közelíti meg a kocsit, azonban mielőtt bármelyik mérges gondolatát hangosan Zaynre zúdítaná megtorpan, és összeszűkült szemeivel tanulmányozza a srác kikészült küllemét.
- Veled meg mi a franc történt, haver? - kérdezi megrökönyödött tekintettel, s karjával segít Zaynnek a kiszállásban, annak ellenére, hogy a másik morogva taszítja el magától. - Csak azt ne mondd, hogy Perrie tette ezt útközben, mert Istenemre mondom, elköltözünk a városból. - Humorral próbálja elütni az időt, míg a lépcsőn sétálunk fel, magunk mögött hagyva a már lezárt járművet.
- Bárcsak ő csinálta volna - grimaszol, s sóhajtva ereszkedik le a fekete sarokkanapéra. - Rettentő fáradtnak érzem magam. - Homlok ráncolva fogadja el a felé nyújtott fájdalomcsillapítót és a pohár vizet, miközben érzem, hogy a zsebemben enyhe rezgésbe kezd a mobilom. Próbálkozom feltűnésmentesen elővenni, miközben a két srác beszélgetésbe elegyedik.

Feladó: Jade

Üzenet: Perrie, rendben vagy? A fenébe is, számtalanszor hívtunk már, hol a francban vagy? x

Magamban szitkozódom, mikor  látom, hogy valóban tömérdek nem fogadott hívásom van, némelyik Sam-től, azonban legtöbbje a lányoktól származik, volt aki az otthoni, vezetékes telefonnal is próbálkozott.

Feladó: Perrie

Üzenet: Héj, ne aggódj, rendben vagyok, igyekszem haza. xx


Miután elküldöm az üzenetet megnyitom a hívásnaplót, s miközben felállok a konyha felé véve az irányt tárcsázom Sam telefonszámát. Hiába várom, hogy hangja durcázva köszöntsön, csalódnom kell, mikor egy hosszú, monoton mondat után a hangszóróból sípolás hallatszik, és a hangpostára irányít.

- Sammy, szia, öhm, ne haragudj amiért nem vettem fel a telefont, a napom szörnyű volt, valójában azt sem tudtam fiú vagyok-e, vagy lány - nevetek fel kínosan -, azt hiszem most rázódom csak helyre - panaszolom halkan, majd néhány halk másodperc után ismét megszólalok. - Figyelj, szeretném, ha megbeszélnénk a dolgokat... Esetleg visszahívnál később? Örülnék neki, Sammy. Majd beszélünk - sóhajtva nyomom ki a hívást, farzsebembe süllyesztem a mobilom, és anélkül fordulok meg, majd vezetem tekintetem az ajtófélfának támaszkodó Zayn irányába, hogy jelenlététől megijednék. 
Időközben - míg telefonáltam - sérült karjára sötétkék kötés került, így az most derékszögben helyezkedik el mellkasa előtt, az arcán lévő kisebb sebeket apró hófehér tapaszok fedik el, s zúzódásai is lejjebb mentek. Már másik ruha van rajta -, poros farmernadrágja és pólója helyett fekete tréningnadrágot, meg  fehér ujjatlant visel, meztelen talpa minden lépésnél tompán csattan a hideg csempelapon, amint óvatos mozdulattal ellöki magát, és összeráncolt szemöldökkel, az ajkát harapdálva felém sétál.
- Veszekedtél Samuel-el? - kérdezi, ahogyan megáll előttem, s barna szemeivel lenéz rám.
- Sammel - javítom ki rosszallóan -, összekaptunk  kissé, de megoldjuk. Semmiség.
- Miért? - teszi fel következő kérdését, mire súlyomat a másik lábamra helyezem, és kellemetlenül érezve magam eltekintek róla.
- Dühös rám, amiért randizni megyek - húzom el a számat.
- Nem azért dühös rád, mert randevúzni mész, hanem, mert ellenére van, hogy én vigyelek el,  igaz? - válasz helyett mindössze bólintok, nincs értelme titkolnom Sam ellenvetését, hiszen az első pillanattól kezdve teljesen egyértelmű volt. - Befolyásol ez téged, Darlin'?
Meglepődve nézek fel rá, komoly, sötét szemeibe, nem kell gondolkoznom a válaszon, nem habozom mielőtt kibökném: - Cseppet sem. - A megkönnyebbült apró mosoly amely szájának szegletében bújik meg egészen gyönyörűvé teszi arcát, késztetést érzek, hogy tenyeremet bőrére simítsam, azonban Louis telefont szorítva a mellkasához behajol a konyhába, ezért 
kezemet ökölbe szorítva az oldalam mellé szegezem.
- Zayn, egy nő keres, nem voltál telefon közelben ezért felvettem - a keserűség amely abban a pillanatban a számban keletkezik  egészen nevetségesnek tűnik, amint Louis folytatja a magyarázkodását. - Kate anyja hozzájuk vitte Safaa-t, azt mondta, csak szólni akart.
- Mi a fenéért vitte el? - fordul meg összeráncolt szemöldökkel.
- Vége a tanításnak, úgy - pillant karórájára -, két órája.
- A francba - szitkozódik, és hirtelen megragadva a kezemet hosszúra nyújtott léptekkel a bejárati ajtóhoz siet. Ott fürgén veszi fel sportcipőjét, majd dob a vállára egy melegítő felsőt.
- Mondd  meg neki, hogy hamarosan ott vagyunk - alig van elegendő időm bekötni a cipőfűzőm és felhúznom a kabátom, máris kihúz az üvegajtón, kis híján orra bukom, szótlanul tűröm, míg bevágja maga mögött a kocsiajtót, és feszülten rám pillant.
- Kérlek indítsd el az autót, és menjünk. - Nem értem, miért ideges, az ajkát harapdálja és pattog a térde, néha megszólal, hogy mutassa az utat, beszélgetést így sem kezdeményez.
- Van valami gond? - kérdezem.
- Nem, én csak... - sóhajt, majd ujjaival végigszánt fekete haján. - Nem kedvelem a Wills családod. Ennyi az egész.
- Ne hazudj. Ennyi miatt nem lennél ennyire... feszült - ráncolom a szemöldököm, mikor hamis, apró mosollyal próbálja lezárni a témát.
- Túlságosan gondatlanok. Tudod, olyan tipikus filmbe illő család, tökéletes kertes házzal, rendezett otthonnal, meg együtt töltött családi ebédekkel. Gyűlölöm, hogy ezt sosem tudtam megadni a húgomnak, utálom látni azt az apró, eltitkolt csalódottságot a szemében, mikor elviszem onnan. Sosem panaszkodik, tudod? Mindig mosolyog, de tisztában vagyok vele, hogy bántja, amiért nincs rendes családja - bökik ki, s lesüti a tekintetét, majd halkan szól, hogy álljak meg egy két házzal arrébb álló kertes, barátságos otthon előtt. A szívem megszakad, mikor kipillant az ablakon, és a kishúga éppen akkor öleli át a nála némivel magasabb szőkeséget, Zayn hangosan felsóhajt, s szomorú tekintetével rám néz, majd megszólal:
- Kimennél Safaa elé? Nem hiszem, hogy Kate anyja örülne, ha így látna - utal csúnyán kikészült alakjára, én pedig bólintok, és minden további nélkül a kreol bőrű lány felé indulok. Szemei kidüllednek mikor meglát,  ellenőrzésképp a hátam mögé les, majd amikor ismét rám pillant, hatalmas mosoly öleli körbe az arcát.
- Te vagy Perrie, igaz? - kérdezi gyermeki lelkesedéssel, s hiába figyel ártatlanul, képtelen vagyok döbbenetemben nem eltátani a számat. Nem tudom, melyik hoz zavarba inkább; az, hogy Zayn megemlített a húgának, vagy, hogy Safaa ennyire leplezetlenül várta már a találkozást. Szótlanul bólintok, és apró nevetés bukik ki belőlem, mikor ujjaival átfogja az enyémeket, majd a kocsi felé húzva szökdécselni kezd. Félúton elenged, lábait gyorsabban kapkodja, amint meglátja a bátyját az anyósülésen. Zayn arcán többféle érzelem suhan át, ahogyan kinyitja a kocsiajtót, lábaival megtámaszkodik a talajon, és elkapja a felé száguldó kislányt. Apró puszit nyom az arcára, a fülébe suttog, miközben pillantásával az enyémeket tartja fogva, felnevet, aztán a hátsóülés felé tereli Safaat, s becsapja a kocsiajtót.
Amint elindulunk Safaa csacsogni kezd, az egész légteret boldogság tölti meg, hálás vagyok neki, mert hiába tudtán kívül, de elfeledteti Zaynnel a ma történteket. Azonban ahogyan a srác szeretettel a húgára néz, feleslegesnek érzem magam, holott cseppet sem éreztetik velem. Sőt, mi több, beszélgetésük legnagyobb részébe próbálnak bevonni, nem tűnik úgy, mintha nehezükre esne, mosolyognak és gondatlannak tűnnek, akaratlanul is elgondolkozom azon, mi lett volna, ha nekem is van egy testvérem. Esetleg egy bátyám, olyan, aki szeretne, erős lenne és talán képes lett volna az előtt megállítani az Apámat, hogy megöli Anyát. Elkomorodom, a mellkasom összeszorul, tudom, hogy aznap a szívem egy része vele halt meg és egy olyan fájdalmas, üresen tátongó lyukat hagyott maga után, amit azt hiszem senki sem lesz képes teljesen meggyógyítani. 

Egy szívet sosem tudsz igazán rendbe hozni.
- Perrie? - kellemes hangja zökkent vissza, mikor hamis mosollyal az arcomon rápillantok szemöldökének ráncolása egy apró V betűt formál orrnyerge fölé, szeme tehetetlenségtől csillog. - Miért sírsz?
Egyik kezemet sietve arcomhoz kapom, s észreveszem a bőrömre száradt sós könnyeket, azonnal pislogok párat, hogy látásom teljesen kitisztuljon.
- Jól vagyok - mondom, s próbálok minden erőmmel az útra koncentrálni, de a mellkasomon levő súly nem tűnik el, és a torkomat fojtogató szorítás sem enged. 
Kezeim anélkül mozdulnak, hogy irányítanám őket, lehúzódom az út szélére, és leállítom a motort.
- Ne haragudjatok, csak... muszáj - esetlenül az kilincsre teszem a kezem, fájdalmasan tapasztalom, hogy elfogyott a levegő az apró légtérben és képtelen megtölteni a tüdőmet, ezért mélyen magamba szívom, mikor kiszállok a kocsiból. Könnyeim elerednek, ismét rám szakad a hiányérzet súlya, legszívesebben tombolnék, és mindent tönkretennék körülöttem. Amint meghallom, ahogyan becsapódik a Chevrolet ajtaja, megdermedek, hiszen tudom, olyan embert pillantana meg, akit már régen eltemettem magamban, akit sosem akartam Londonba magammal hozni.
Kérdezősködésre számítok, mikor barna szemeibe nézek. Ehelyett hüvelykujjával letörli a bőrömet végigszántó sós cseppeket, némán mellkasára von, miközben ujjai hajamba túrnak, s gyengéden masszírozzák fejbőrömet. Nem tudom, hogy a figyelmessége, vagy az emlékeim miatt, valami mégis felszakad bennem, óráknak érzem azokat hosszú végigsírt perceket, amíg pólójába kapaszkodva arcomat nyakhajlatába temetem.
- Minden oké - duruzsolja halkan. - Ha megosztanád valakivel, meg foglak hallgatni. Nem kényszerítelek... csak ne zárd magadba túl sokáig. Tönkre fognak tenni, én pedig nem akarom végignézni, ahogyan szétesel.
Szipogva bújok közelebb hozzá, légzésem ismét nyugodt lesz, ahogyan körkörös mozdulatokkal dörzsöli a hátamat. Hirtelen azonban belém csap a felismerés, eltolom magam tőle, és felfelé pislogva megtörlöm szemeimet.
- Ne haragudj - hajtom le a fejemet, ujjaimat tördelve próbálkozom kibökni a szavakat. - Csak... úgy éreztem muszáj, tudod? Nagyon nehéz magad erősnek mutatni, mikor a keserűség és a bűntudat súlyként nehezedik rád - átkozom magam, amiért elcsuklik a hangom, mégsem gondolom úgy, hogy szégyellnem kellene az érzéseim következményét. - Sajnálom, hogy épp itt voltál és láttad mind azt, amiről talán azt hitted, sosem létezett - hitetlenkedve megrázza a fejét, mikor kínosan felnevetek.
- Tudom, hogy te is ember vagy, Darlin'. Mindenki ki szokott borulni. Valaki rombol, valaki csak kisírja magából. Ezek rendben vannak. Nem kell eltitkolnod, hogy érzel - apró mosoly játszik szája sarkában, majd átkarolja a nyakam, és egy apró csókot nyom a fejem búbjára. Nevetségesen rövidnek tűnik az a hosszú másodperc, míg ajkai hozzátapadnak a homlokomhoz, hogy aztán elválva bőrömtől bizsergető emléket égessenek belém.

***

Amint becsapom magam mögött a bejárati ajtót, a padlóra csúszom, a hajamba markolok, és elgondolkozom azon, hogy vajon hol ronthattam el. Mitől tűnik gyönyörűbbnek, kedvesebbnek az a srác, kinek szeme még mélyebb és csillogóbb volt, mikor beleegyezett, hogy felépüléséig a kocsija nálam marad, majd hagytam, hogy azok az átkozott ajkak újra bőrömet érintsék.
Mikor hagytam, hogy elmossa a gondosan meghúzott határaimat, mikor hagytam, hogy ennyire zavarttá tegyen? 
Miként hagyhattam? 
Nem észlelem a fájdalmat, mikor tehetetlenségemben olyan mozdulatot teszek, amitől hajhagymáim elhagyják fejbőrömet, és néhány hajszál az ujjaim köze tekeredik. A mai nap eseményei összefolynak, úgy érzem, mintha hetek teltek volna el azóta, hogy megírtam a gyűrűhöz tartozó számlát, vagy, hogy megmagyarázhatatlan csalódottságot éreztem, mikor Zayn nem jött el értem. Hosszú ideig maradok a padlón gondolataimba temetkezve, míg végül rászánom magam, hogy lomha mozdulatokkal levegyem átázott tornacipőmet és dzsekimet. Mikor felakasztom a fogasra meglátom a hátulján levő bőr felszakadozását, elhúzom a számat, és emlékeztetem magam, hogy vihar észlelése előtt többet ne bújjak műbőrbe. Nedves zoknimmal foltot hagyok a parkettán, miközben átvágok a nappalin, és fürdőszoba felé veszem az irányt. 
Zuhanyzás után fáradtan meredek a tükörbe, összeráncolom a szemöldököm, mikor ujjammal megtapogatom az orrom oldalát, és észreveszem a beforratlan lyukat. Apró mozdulattal elmosolyodom, hirtelen ötlettől vezérelve kihúzom az egyik tükör alatti fiókot, és előveszem a csomagolásba zárt fémet, sokáig forgatom az ujjaim között, míg végül rászánom magam a betételére. Rutinos mozdulattal helyezem be az apró karikát, majd kissé megmozgatom az orrom, miután a helyére kerül. A törölközőt szorosan magamon tartva kilépek a fürdőszobából, szekrényemhez sétálok, majd egy kinyúlt, fekete Ramones pólót magamra húzva felveszek egy rövid sortot, leoltok minden lámapát, mielőtt a takaróm és a párnáim közé fészkelném magamat. Szemeim nyitva merednek a plafonra, ütemesen hallatszik az óra kattogása, beszűrődik a kinti forgalom meg néhány társaság zsivaja. Gondolataim egymást követik, képtelen vagyok megszabadulni a mai nap emlékeitől, Zayn szenvedő tekintetétől, mikor arra kért, hagyjam ott, és szálljak vissza az autóba. Érzem az illatát az orromban, öblítő és valami más, ami csak ő, valami borzasztóan egyedi. Megborzongok ujjbegyei gondolatától, amint hosszú utat bejárva végigszaladnak a karomon. 
Belső háborút vívok önmagammal, az agyam azt súgja, hogy engedjem magam sodródni az árral, azonban a szívem annyi rossz pillanatra emlékszik, annyi mindent elviselt már, nem tudom képes lenne-e egy még valami után talpra állítani a lelkem.
Azonban a srác törődése, gyengédsége és megértése teljesen lenyűgözött, fogalmam sincs ki fogja megnyerni a csatát, és ha végre kiderül, vajon a jó oldalra állok-e majd.
Nem észlelem, mikor alszom el, csak tudom, hogy Zayn szája az enyémen - és az érzés, ami ennek nyomán gyullad fel bennem - nem lehet a valóság.




Beszélgessünk!  Hogyan vélekedsz Perrie őrlődéséről? Vajon belátja, hogy Zayn nem ártani akar, vagy megrémül, és valami meggondolatlanságot csinál?  * Szerinted többször kellene alkalmaznom Zayn szemszögét, vagy megfelel így, az esetek többségében Perrie oldaláról nézni a dolgokat? * Legutolsó sorban pedig: hogyan tetszett a fejezet? :) Mit gondolsz a cselekményekről?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése