2015. április 1.

1. rész: 15. fejezet

Drága, kitartó Olvasóim!

Nem tudom mit mondhatnék, azt hiszem megérdemlek tőletek egy alapos fejmosást... Hihetetlen, hogy képes voltam ennyi időre kimaradni, őszintén bevallom nektek, a rész történései már hetekkel ezelőtt megszülettek a fejemben, de egyszerűen képtelen voltam szavakba foglalni őket. A múlt éjjel mégis úgy döntöttem, hozzálátok, és befejezem a fejezetet, ma pedig átolvastam, javítottam rajta, ugyanakkor, ennek ellenére sem tetszik.
Hozzátenném, hogy a kommentek (!), a chatben (!), illetve az ask-on (!) kapott érdeklődések, feliratkozások (!) mind-mind hozzájárultak a fejezet megszületéséhez, szóval KÖSZÖNÖM, aki a felsoroltak bármely formájában adott egy kis löketet számomra!

p.s.: a 16. fejezet érkezése rendkívül labilis, ennek ellenére igyekszem!


Love y'all: 
Bo
_______________________________________________________________________________ 








2013.03.27., London Chester Street 29, then Leadenhall Street


Nem tudtam milyen szerelemben szeretve lenni. – Perrie Edwards



A pólóm izzadtan tapad a hátamra, csapzottan ébredek, ahogyan szemeim hirtelen felpattannak, s felriadok, mikor a szobát még titokzatos sötétség öleli körbe. Tenyerem mellkasomra tapasztom, s szívem ütemtelenül sebes dobogását érzem alatta, eközben muszáj többször mélyet lélegeznem friss oxigén reményében. Összeráncolt szemöldökkel, zavartan koncentrálok, és emlékeimben kutakodva próbálkozom kibogozni kusza álmomat, annak ellenére, hogy tisztában vagyok rejtélyességével, képtelenség, hogy emlékezzem rá. Lehunyom pilláimat, hátamra fordulok, majd pár rövid sóhaj után lustán felemelkedem, és alkaromra támaszkodom -, hunyorogva olvasom le az időt párnám alól előhúzott mobilom képernyőjéről.
Mindannak ellenére, hogy nehéz fáradság kényszerít sűrű pislogásra, az elmémet ellepi az a félelem, mely szinte azt kiáltja, ha ismét elalszom a rémálmaim zsákmányként tekintve rám üldözni fognak, ezért felhúzom térdeimet, fél karral átölelem őket, miközben tenyeremmel megdörzsölöm nyúzott arcomat. Percekig némán ülök, mindaddig, míg úgy nem döntök, zuhanyra van szükségem. A fürdőszobába sétálva lomha mozdulatokkal megszabadulok testemet fedő nyirkos ruhadarabjaimtól, majd nesztelenül a kabinba lépek. Pillanatok kérdése, hogy a helyiség minden apró szegletét sűrű pára takaró lepje el, és hiába kezd zavaróan fojtogatóvá válni, képtelen vagyok mozgásra bírni zsibbadó végtagjaimat, ahhoz, hogy állíthassak a víz hőmérsékletén. Hagyom gondolataimat szabadjára engedni, egészen mélyről törnek felszínre, és követhetetlen sebességgel száguldoznak, egészen addig, míg meg nem torpannak egyetlen kérdésnél, s szívem hirtelen nagyot nem dobban mellkasomban. Hangjának bátortalan tónusa zúg a fejemben, s hallásom szégyentelenül tompulni kezd, lehajtom a fejem, ahogyan azt kérdezem magamtól: érdemes így éreznem miatta? Mintegy hibának látszik azt állítanom, közömbösen érzek vele szemben, ahogyan azt is, hogy gyomrom szorítása másfajta izgalom miatt történik, mert tudom, előle eltitkolhatom, de magamnak fölöslegesnek számít hazudnom.
Kifújom levegőm, fejemet a zuhanyrózsa felé fordítom, így arcomról leperegnek az apró, forró vízcseppek, miközben néhány pillanatig visszatartom lélegzetemet, majd elzárom a vizet, s sóhajtva szívom be az oxigént. Törülköző után nyúlok, magam köré csavarom, és mikor a hideg járólapra lépek egy pillanatra megállok, mereven meredek tükörképem kék szemeibe, s tekintetemmel arcom szegleteit tanulmányozom, megpróbálom felfedezni mindazt, amit Zayn lát bennem, ami miatt nem mond le rólam, és hagy magamra. Megrázom a fejem, majd legyőzötten hátrálok, a testemet fedő anyagot szorongatva elhagyom a helyiséget. Megborzongok a hideg levegőtől, mely hirtelen bőrömet éri, gondolataim mégis elpárolognak, csakúgy, mint a fürdőszobában hagyott fojtogató pára, amely magában rejti megannyi gondterhelt sóhajomat. Könnyedén szekrényemhez lépkedek, véletlenszerűen választok ki egy hosszú derekú, világoskék farmernadrágot, amit egy egyszerű, rövid, fehér pólóval párosítok, majd fehérneműimet magamra húzva kényelmes tempóban felöltözöm. Hiába hiszem, hogy ebben a kora reggeli időpontban én vagyok az egyetlen, aki ébren tartózkodik a házban, tévednem kell, mert, mikor átvágok a nappalin, s a konyhába lépek, Jade-et szürke, szűkített szárú melegítőalsóban, és hófehér ujjatlanban találom a konyhapulton ülve bögrényi italt kortyolgatva.
- Jó reggelt – köszönök halkan, és feltöltöm a vízforralót. – Nem számítottam rád - szemöldök ráncolva fordulok felé, azonban tekintetem akaratom ellenére is a padlón heverő spottáskájára vándorol, képtelen vagyok elfojtani egy megértő mosolyt.
- Cole ismét hiányzik, azt hiszem két hét leforgása alatt hetedjére, és tegnap éjjel felhívott az igazgató azzal a szándékkal, hogy közölje, fél nyolcra be kell érnem helyettesítési - húzza el a száját, és kortyol egyet egyszínű bögréjéből, miközben tehetetlenül vállat von. – És te?
- Rosszul aludtam – vonok vállat, ahogyan kiöntöm a felforrt folyadékot az illatos tea filterre. Nem akarom megemlíteni neki, mekkora vihar kavarog bennem, hogy hosszú idők óta képtelen vagyok a nélkül aludni, hogy Anyám gyilkosságának pillanata ne peregne le előttem minden átkozott éjszaka.
- Értem - bólint. - Leigh minap mesélte, hogy Alex szabadlábon van - könnyed hangsúllyal dob fel egy újabb témát, ám mikor tekintete az enyémbe fúródik, felfedezem a benne lapuló határozott komolyságot. - Mit gondolsz, keresni fog téged?
- Mérföldekre tartózkodik tőlem, képtelenség, hogy megtaláljon – tiltakozom halkan, később a szavak minden próbálkozásom ellenére ömleni kezdenek belőlem. - Chris miatt már annál inkább aggódom, annak ellenére, hogy Anyám halála után elköltözött abból a házból, ahol a baleset előtt élt.
- Ha volt közös barátja, esetleg ismerőse Apádnak, és Chrisnek, már csak idő kérdése, hogy Alex értesüljön a dologról. Őt felkeresnie könnyebb, mint a te nyomodra bukkannia. – Mutat rá a dolog lényegére, s mielőtt közbeszúrhatnék, máris folytatja. - De mi indítéka lenne a nagybátyádnak, hogy elárulja, Londonba költöztél évekkel ezelőtt?
- Számtalan oka lehetne rá, kezdve a kapcsolatunk megszakításával - sütöm le a tekintetem, és sóhajtva egyet hosszú fújással próbálom enyhíteni teámnak elviselhetetlen forróságát. - Mégsem hiszem, hogy megtenné.
- Akkor azt mondod, nem rettegsz, attól, hogy bármely pillanatban beroboghat Alex az életedbe? - Kérdezi, és a mosogató elé állva elöblíti bögréjét, majd miután finom mozdulattal a csöpögtetőbe helyezi, lehajol, és vállára akasztja táskájának hosszú pántját. Rám pillant miközben gesztenyebarna, dús loboncát szoros copfba fogja feje tetején.
- Nem, szó sincs erről - intek nemlegesen, s kiiszom az utolsó, meleg kortyokat. – Nem magától a személytől, annál inkább a reakciójától tartok. Fogalmam sincs a zavarodott gondolkozási módjáról, nem tudom hogyan áll ahhoz, hogy börtönben volt, méghozzá miattam - suttogom megrázva a fejem, majd Jade biccentésére reagálva követem őt a nappaliba, ahol  megtorpan, visszanéz rám, s  a halk - "odakint megvárlak" - szavak elmormolása után magamra hagy. Pár pillanatig elveszetten toporgok, később végtagjaimat mozgásra bírom, és furcsa, szorító érzéssel a mellkasomban  hálószobámba indulok, fekete táskámat felkapva már gyorsabban hagyom el a helyiséget, mint ahogyan percekkel ezelőtt beléptem. Átvágok a nappalin, az előszobában hosszú szárú tornacipőt veszek fel, majd felegyenesedve a dzsekimbe bújok bele, és mikor zsebemben rezgést érzek,  miközben kimegyek, s bezárom magam mögött a bejárati ajtót, feloldva a képernyőt elolvasom az üzenetet, mely alig pár perce érkezett be.

Feladó: Zayn

Üzenet: Darlin', tudod, hogy rengeteg jó tulajdonságom van, de a várakozás nem tartozik közéjük. Szeretném, ha minél előbb beszállnál az autóba.

Szürke, sűrű köd uralkodik az utcában, nehéz belélegeznem a párás levegőt, ahogyan hunyorogva próbálom kivenni Jade, Zayn, meg a fekete kocsi alakját. Amint kijutok a vaskapun, és közelebb sétálok, meghallom csendes szóváltásukat, ugyanakkor mégsem értem tisztán, ezért halk torokköszörülésemmel felhívom magamra a figyelmet.
- Zayn - nézek rá. - Tehetnénk egy kisebb kitérőt Jade érdekében?
A lány  élénk mozdulattal megpördül tengelye körül, s rám pillant, gyanakvóan figyel, annak ellenére, hogy tudhatná, nincs a dologgal hátsószándékom, mindössze szeretném, ha normális járművel közlekedne, másrészt tisztában vagyok vele, hogy nem igazán kedveli a tömegközlekedést.
Zayn félmosolyra húzza ajkait, biccent, és minden további nélkül kitárja az első, majd a hátsó ülés felőli ajtókat, amit beszállásunkat követően finom mozdulattal becsuk mögöttünk. Végig figyelem magas alakját, ahogyan kocogva siet el a kocsi előtt, és beül a kormány mögé, gyújtást ad, miközben bekapcsolja a rádiót, s, mikor a Chevrolet doromboló hangja megtöri a közénk beállt csendet kikanyarodik az utca halott forgalmába. 
- Szóval ti... - szemtelen mosollyal az arcán kapkodja közöttünk a fejét Jade, míg könyökével az első ülésekre támaszkodik, azt hiszem, úgy gondolja ideje más vizekre evezni, miután hosszú percekig beszélgetett Zaynnel. Mély levegőt veszek, és megrázom a fejem, kényelmetlenül fészkelődöm a helyemen, emellett táskám bőr pántját szorongatom.
- Barátok vagyunk - nyögöm ki végül. Sután Zaynre pillantok, ahogyan megbántottságot veszek észre barna szempárjában, hirtelen torkomon akad a levegő, elfordul, míg állkapcsát szorosan összeszorítja. 
- Nekem nem...
- Barátok vagyunk, Jade - szólok rá határozottan. Az idő - melyben Jade munkahelyére igyekszünk, némi navigálási segítséggel - hátra maradt részében mind feszült csendben utazunk tovább, s nem firtatjuk a témát, azonban Jade kirakása után sem változik a hangulat, és annak ellenére sem szólal meg, hogy csupán ketten maradtunk a járműben. Szólásra nyitom számat, ő pedig agresszív mozdulattal nyúl a gomb után, s tekeri fel a rádiót, motyog valamit, esetleg azért, hogy megbizonyosodjon róla, ha próbálkoznék is elnyomná a dal zaja a hangomat.
- Kicseszett gyerekes - morgom az orrom alatt, karjaimat magam előtt összefonva az ablak felé fordulok. 
Nem telik sok időbe, míg az ékszerüzlet elé érünk, s Zayn leparkolva az út szélére leállítja a motort, meglátásom szerint mostanra higgadt le, hiszen láthatólag vár valamire, azon felül, hogy tekintetét keményen edzi a talajon. 
- Szóval, barátok? - kérdezi hitetlen, és halk hangon, ujjaival idegesen dobol a kormány fekete, bőr kötésén.
- Nem szólaltál meg, fogalmam sem volt, mi mást mondhattam volna! - védekezek mérgesen, majd a kilincset kezdem rángatni szabadulás reményében, és, mikor nem történik semmi, kikerekedett szemekkel fordulok a fekete hajú srác felé, tudatosul bennem, hogy abszolút itt akar tartani, ezért bezárta a kocsit, viszont felháborodásomnak utat engedni már nincs lehetőségem.
- Próbálkozunk, Perrie! Azt hiszem ez, még ha kicsivel is, de több mint egy egyszerű, idióta barátság! - válaszol dühösen, kezeivel sebesen szánt végig tincsei között, majd hirtelen felemeli hangját. – Hagyd abba azt a rohadt rángatást!
- Kitöröm az autód ablakát, ha nem engedsz ki, esküszöm neked, Zayn – sziszegem elszántan szemeibe meredve, talán látja, valóban képes lennék megtenni, mert a következő pillanatban halk kattanás jelzi szabadságomat, nekem több sem kell, máris feltépem a kocsiajtót, melyet aztán heves lendülettel csapok be magam mögött, és neki dőlök. Mély levegőt veszek, megkönnyebbülésnek érzem, ahogyan a friss oxigén szétárad a tüdőmben. Bármennyire is úgy tűnik, nem fordult meg a fejemben a gondolat, miszerint el kellene menekülnöm, csupán a srácból áradó düh ellepte a légteret, s hihetetlen sűrűségével úgy éreztem, képes lenne megfojtani. – Nem gondolom úgy, hogy ilyenen lenne szükséges felhúzni magadat, ez egyszerűen kicseszettül gyerekes – szólalok meg halkan, mikor hallom a másik fél ajtaját is becsukódni, zsebre dugott kézzel sétál mellém, és felveszi a pozícióm. – Jade, és a többiek mind a barátaim, a családom, biztosíthatlak a felől, hogy ők első kézből kapnak információt olyan dolgokról, amikről úgy gondolom, érdemes tudniuk – magyarázom megigazítva a táskám, majd zsebembe süllyesztem kezeimet.
- Szóval úgy érzed, erről nem érdemes tudniuk, Darlin’?
- Próbálkozunk, hiszen te mondtad – nézek rá félszeg mosollyal az arcomon, s oldva a hangulatot testemmel játékosan meglököm, mire apró nevetést elengedve kezeit kinyújtja, átöleli vállamat, s magához húz.
- Szükségét éreztem annak, hogy azt mondd, többet értünk el, mint amennyi barátokként sikerülhetne – sóhajt mélyen, míg állát fejemen támasztja meg, én pedig fél karommal átölelem derekát. – A legjobban az aggaszt, hogy fogalmam sincs miért, utálom, hogy nem vagyok tisztában az érzéseimmel.

***
- Nem hiszem el, hogy képes voltál igent mondani - rázza a fejét Sam, miután halkan kibököm, miért nem tudok szombaton elmenni vele, s a családjával vacsorázni. Gyakran szoktam beleegyezni egy ilyen estébe, hiszen a szülei végtelenül kedvesek, elképeszt az a törődés, és szeretet, amellyel fogadnak valahányszor találkozunk. Így általában valóban habozás nélkül bólintok rá, de ez az eset más. 
- Nem hiszem el, hogy képes voltál ismeretség nélkül elítélni őt  - vonom fel a szemöldököm, míg sóhaj szökik ki az ajkaim közül. - Nem csinálhatod ezt, beleesel abba a hibába, hogy eltaszítasz magadtól a rengeteg "én csak megvédeni akarlak, kislány" dumával - mutatok idézőjeleket a levegőbe, s karjaimat széttárva folytatom. - Megvédeni, de mégis mitől?
- Egy szívtöréstől, Perrie! Azt hiszem az, ami régen történt elég volt számodra, nincs szükség arra, hogy egy pöcsfej megbántson téged!
- Ne nevezd így - rázom a fejem, lehunyom a szemem, és lecsúszva a magasított székről hátrasétálok a raktárba. Különböző ékszerek pakolásával foglalom el magam, fájdalmasan felsóhajtok, mikor az üzlet ajtaja hangosan becsapódik, és egyedül maradok. Leereszkedem egy kartondobozra, arcomat tenyeremben fektetve tudatosul bennem, hogy egy pár hetes ismeretség miatt kaptam össze Sammel, ugyanakkor a bűntudat erős mérge nem terjed szét az ereimben, nem is teszi nehezebbé a légzésem, hiszen tudom, hogy jogosan védtem meg Zaynt. Lassú bólogatással próbálom meggyőzni önmagam, és kifújva a levegőm ismét a bolt elejébe megyek, majd elhelyezkedve a pult mögött előredőlök, megtámasztom az állam, s körmeimmel halkan kopogtatok az üveglapon, egészen addig, míg a bejárati ajtó feletti apró csengettyű halkan nem jelzi a belépő pár érkezését.
- Üdv - mosolyog hamisan, mert csalódott vagyok, amiért nem Sam lép be, félszeg, bocsánatkérő mosollyal az arcán, mégis boldogan egyenesedem ki, különleges örömmel tölt el akárhányszor egy esküvő miatt izgatott párral találkozom. - Segíthetek valamiben?
- Esküvői gyűrűt szeretnénk választani - válaszol a fiú, majd csillogó szemekkel az apró termetű szőke hajú lányra pillant, és néma kézszorítással osztozik izgalmán.
Elmosolyodva elcsúsztatom a pult belső oldalán levő üveglapot, kiemelek kettő, nagyobb, puha tapintású ékszertartót és eléjük helyezem. - Legtöbbjüket kimondottan a Garrie’s műhelyben készítik el, azonban néhányukat külföldről szállítják, az ékszereken meglátszik különböző országok kultúrája is - magyarázom. - Esetleg valami külön elképzelés?
-  Egyszerűségre törekszünk, nem szeretnénk semmi kirívót - pillant fel a lány. - Én mégis úgy gondolom, szükségünk van valami nagyszerűre, ami követeli, hogy őt válasszuk, ami miatt úgy érzem, nem hagyhatjuk itt…
- A tökéletesre gondolsz - segítem ki, mire zöld szemei felcsillannak, és hatalmas mosoly öleli körbe arcát. Összeszűkítem szemeimet, azt követően bólintok, s nagy léptekkel hátra sietek a raktárba, egy apró selyemdoboz után kutakodom. Tudom, hogy az igazi itt van valahol - gondolom összeráncolt szemöldökkel, miközben sóhajtva nyújtózkodom, egészen addig, míg a fémszéket elém nem helyezve fel nem állok rá, és nyitogatom ki a tartókat. Alig telik pár másodpercbe, és máris a kezemben szorongatom az apró tárgyat.
- Ezek nagyon szépek - suttogja halkan a lány, amint kinyitva az üveglapra rakom. - Mit gondolsz? - fordul vőlegénye felé, és elé helyezi. Türelmesen várakozom, miközben ők ketten mosolyogva beszélgetnek, könyökömre támaszkodva a kirakat felé pillantok, a londoni eső elől menekülő embereket figyelem -, néhányuk telefont szorítva fülükhöz sokakat figyelmen kívül hagyva elsietnek, vannak, kik esernyőjüket tartva lassan andalognak, míg mások különböző boltok védelme alá bújnak, remélve, hogy viszonylag szárazon megússzák a zivatart. Látszólag ezek többsége csupán turista, a helyi lakosok tisztában vannak vele, hogy Anglia esőzései sosem rövid idejűek (és érdemes még azelőtt elmenekülni előle, hogy elkezdődne), másrészt fényképezőgépekkel nyakukban izgatottsággal - mely később lappangani kezd, ahogyan percek később ahelyett, hogy javulna, sokkal inkább erősödik a zivatar - tekintetükben esőkabátba burkolózva toporognak. Lassan, pillanatokkal később már a sűrű csapadék függöny miatt képtelenség bármit is kivenni London utcáin, csupán hangos, fenyegető mennydörgések keltenek félelmet az emberekben, így elfordítom a fejem, éppen időben ahhoz, hogy még meghalljam: azt hiszem ez tökéletes.

***

Összehúzom magamon a dzsekimet, tekintetemet lesütöm, ahogyan a szél hatalmas erejével arcomba fúj, s kezemmel hirtelen felkapott hajamat szorítom le, majd átsétálok a túloldalra, összeráncolt szemöldökkel beállok a legközelebb üzlet védelmet nyújtó árkádja alá. Hunyorogva keresem a már annyira ismerős - s valójában megkedvelt - Chevroletet, azonban, mikor percekkel később sem találom, kínosan elmosolyodom. Megrázom a fejem, a buszmegállóhoz lépkedek, és összekoccanó fogaimat próbálom szabályozni, miközben karjaimat felmelegedésem reményében dörzsölgetve várakozom. A hőmérséklet jelentősen lehűlt, a vihar még mindig szüntelenül szakad, s az égbolt is teljesen elborult, a város látszólag hamarabb sötétedett be, mint az márciusban várható lenne, ezért sem csodálkozom el London forgalmán, mind az emberek, mind a járművek részéről.
- Kisasszony, a busz az eső miatt már nem jár a mai napon - bármennyire is próbálkozik bársonyos hangot megütni az idegen, kezeit vállamon érezve ijedten pördülök meg a tengelyem körül, kikerekedett szemekkel meredek rá, de a férfi megdöbbent arcát látva hevesen dobogó szívvel rendezem vonásaimat, mosolyt erőltetve magamra bólintok, s elindulok a hazafelé vezető úton.
Erősen küszködöm gyaloglás közben, igyekszem talpon maradni, amikor is a szél durván az arcomba fúj, és megpróbál kegyetlen erejével ledönteni a lábamról, miközben füleim kellemetlenül sípolnak. Majd hirtelen enyhülni kezd. Hangosan fellélegzem, megkönnyebbülten felpillantok, ám ekkor a levegő útközben megreked a torkomban, elnyílt ajkakkal oldalra biccentem a fejem, ugyanakkor meglepettségem csupán másodpercekig tart, mielőtt elöntene a pulykaméreg. Ahogyan hosszúra nyújtott léptekkel közeledem, ellenségem ismét támadásba lendül, sokkal nehezebbé téve számomra azt a pár métert, míg a sötét zsákutcában parkoló autóhoz közeledem. Megtorpanok, az esőcseppek végigfolynak az arcomon, szőke loboncom teljesen magába szívja a vizet, miközben percekig állok, és figyelem, ahogyan Zayn kiszáll, szürke pulóverének - melyet pillanatok alatt sötét foltok borítanak be - kapucniját fejébe húzza, és a kocsi előtt álló, két hatalmas termetű fekete ruhás emberekkel körülvett, hosszú bőrkabátot viselő férfihoz megy. Mozdulni akarok, lábaim azonban nem hallgatnak az agyam kétségbeesett utasítására, elfehéredett ujjbegyekkel szorítom táskámnak fekete pántját, s szaporán dobogó szívvel hunyom le a szemem, mikor a férfi felnéz rám, majd gúnyosan elmosolyodik, és kezével felém bök. Ennek következtében a két pasas fenyegető, gyors léptekkel mellettem terem, oldalaimra állnak, míg végül ujjaikat alkaromra fonva, súlyomat teljesen figyelmen kívül hagyva fel nem kapnak, és engedelmesen főnökük elé nem cipelnek.
- Ezt nem hiszem el - mormogja Zayn, ahogyan meglát, s megdörzsöli a homlokát. - Engedjék el. - Szól hangosan, tekintetével fogva tartóimra mered. - Ennyire kibaszott érthetetlenül beszéltem?! Engedjék már el a lányt! - emeli fel hangját, ennek okán a két alak a bőrkabátos fickóra néz, mire az összeszűkített szemeivel úgy tanulmányoz, mintha bármelyik másodpercben képes lenne felfalni, száját nyelvével végigsimítja, később sóhajt egy aprót, azt követően vonásait kisimítva mereven bólint, és a következő pillanatban Zayn mellkasának csapódom, mire ő reagálásképpen egyik karjával derekam után kap, ujjait összefonja az enyémekkel, és a háta mögé tol.
- Itt a megrendelése, Mr. Cross - kesztyűbe bújtatott kezével nyújt át egy szakadt, megviselt állapotú csomagot. Szemeim elkerekednek, amint egy ezüstborítású, látszólag csont markolatú pisztolyt húz elő, és gondosan ellenőrzi, több szemszögből is megvizsgálja.
- Szép munka, fiam - veregeti vállba Zaynt, s némi szóváltást követően egy momentum alatt eltűnik az embereivel együtt. Nekem több sem kell; kiszabadítom magam a fekete hajú srác ujjainak fogásából, majd levegő után kapkodva, sietve beülök az autóba. Szemeimet becsukom, s fejemet mélyen lélegezve hátradöntöm. Másodpercek múlva a vezető ülés felőli ajtó erővel becsapódik, a motor hangját követően pedig a fűtés zúgása is hallhatóvá válik.
- Szóval, ha ez a munkád, akkor hol a pénzed? - kérdezem lehunyt pillákkal. 
- A bankszámlámra kapom meg. Így nem tűnik olyan mocskosnak, mint amilyen valójában - felel, és sebességbe rakva az autót kitolat, majd elhagyja a Leadenhall Street-et.





p.s.2.:Nagyon kíváncsi lennék, ti mit gondoltok, mi fog történni ezek után, vajon hová fog vezetni az útjuk? 

3 megjegyzés:

  1. Igazából azt hittem hogy abbahagyod a blogot, de örömmel konstatáltam, hogy nem!! Nagyon örülök hogy folytatod és remélem ez a rész a kezdete a továbbiaknak!! Én személy szerint nagy rajongója vagyok a blognak és szurkolok hogy jöjjenek már össze. Oké, hogy Perrie visszahúzódó meg minden, de azért összejöhetnének pl a kövi részbe. Gondolataim szerint most Zayn lakásába mennek ès remélhetőleg megbeszélik érzéseiket egymás iránt!! Kérlek folytasd a blogot, mert fantasztikusan írsz!!<3<3<3<3<3<3

    VálaszTörlés
  2. Szia!! Mikor lesz kövi rész??, mert már nagyon izgulok!!! <3<3<3<3

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés