2014. november 21.

1. rész: 10. fejezet

Drága Olvasóim!


Mint láthatjátok a blogon új design uralkodik, ezáltal a sablon lehetetlenné tette azt, hogy Ti pipáljatok. Ezért igazán szeretnélek benneteket megkérni, hogy pötyögjetek nekem! Akár egy "<3" vagy "kövit!" szavacskát, karaktert. Tényleg, annyira hálás lennék érte!
És öt (el sem hiszem!) újabb olvasó, akinek nem tudom eléggé megköszönni, szóval szervusztok drágák, sok reményt fűzök ahhoz, hogy kedvelni fogjátok a történetet! :)
Tudjátok el sem hiszem, hogy már a 10. fejezetnél tartunk... Illik megemlíteni, hogy 25-30 fejezetesre tervezem ezt a részt, majd kezdetét veszi a második, és vége. De még nagyon az elején vagyunk, nem érdemes a befejezésről beszélni! :)

A díjakért elképesztően hálás vagyok, mihelyst lesz időm, kirakom őket! <3

Love y'all:

Bo
____________________________________________________________________________




*Bizonytalan*


2013. 03. 22., London -  Leadenhall Street



Meg akartam ismerni, de nehezen ment, ha buta kifogásokkal meggátolt ebben. - Zayn Malik



http://media.tumblr.com/54a78d5d1368120c7ee3c16e90e9a77a/tumblr_inline_mk27p5HLuO1qz4rgp.gif
Az, hogy úgy gondoltam sikerül figyelmen kívül hagynom a tényt, hogy Alex-et már nem tartja fogságban a börtön; határozottan buta képzelgés volt. Két napja képtelen vagyok anélkül aludni, hogy ne riadnék fel pár percre, hogy azután egy újabb óra után ismét felkeljek. Két napja nem viselkedem emberien, nem foglalkozom a körülöttem lévő dolgokkal, meghallgatom őket, de egyáltalán nem figyelek rájuk. S két átkozott napja annak, hogy magam kértem meg Zaynt, hogy vigyen munkába. A zavartság tisztán látható volt az arcán, mégis szó nélkül, vállat vonva bólintott rá. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy elmagyarázzam neki, nem akarom, hogy megtudja;  félek attól, hogy találkozzam Vele. Minél többet, s jobban törekedem arra, hogy elvonjam a figyelmem, annál többször jut eszembe minden, szeretném valakinek elmagyarázni, hogy mégis mennyire vacakul érzem magam, hogy a mellkasom minden lélegzet miatt fájdalmasan szorul össze, és üresnek tűnik.

Eszemben sincs a lányokat terhelni, azonban már annyira sok, belülről feszít ketté, mintha darabokra akarna tépni. Álcázni akarom magam, hogy mindebből keveset mutassak, nem haladok jól, de próbálkozom, mert muszáj.
Ismét hangosan felsóhajtok, mikor a gondolataim alattomosan a fejembe férkőznek, látszólag nem gondolnak távozásra, ami viszont végtelenül idegesíteni kezd, így frusztráltan kapargatom a papírpoharam, abba kellene hagynom, mielőtt a folyadék az üvegre fest egy barnás foltot, ezért mutatóujjam elhúzom, majd tincseimbe szántok. Órák óta néma csendbe burkolózom, aligha szűrődik be az üvegen London belvárosának pezsdítő forgalma, Sam motoszkálása is elhal, néha ismét elkezdi, de gondterhelt sóhajaimon kívül másra nem igazán figyelek. Ezért nem veszem észre a tetovált karokat, melyek egy zacskót raknak elém, és épp ezért kapom fel ijedten a fejem. Pislogok párat míg felfogom, hogy valójában Zayn az, kin akaratlanul is végigvezetem pillantásom, felsőtestét csupán egy fehér póló takarja, min az anyag vékonysága miatt átüt néhány tetoválás, és a pult miatt nehezen, mégis meglátom a fekete szűk szárú farmer derékrészét. Ujjai még mindig közrefogják a zacskó nyílását, melyből tompán érezhető az étel csábítóan édes illata, nyelek egyet mielőtt megköszörülném a torkom, és hozzászólnék.
- Zayn - ránézek, a mai napon is olyan kíváncsi vagyok, hogy vajon szüksége van-e arra, hogy minimum tizenöt percet töltsön a tükör előtt fekete tincseivel bajlódva. Haja férfiasan hosszú, puhán simul tarkójára, nem tudom, hogyan érte el annak címlapra illő hatását. Fejrázva ráncolom a homlokom, mielőtt újra megszólalnék. - Hogy kerülsz ide? - hangom közel sem számonkérő, inkább kíváncsian cseng, először nyögök ki alig egy szónál hosszabb mondatot. Felszisszenek, mikor karjaimat megmozdítva apró tűszúrásokhoz hasonló kellemetlen fájdalom éri, majd érzem ahogyan a vér ismét áramlik benne, s teljesen lezsibbad.
- Volt egy kis dolgom - zárja rövidre egy vállrántást követően, végül kezét elhúzza, és farmerjának zsebébe csúsztatja. - Gondoltam, szereted a muffint. - Tekintetét az ételre szegezi, mintha arcára enyhe bizonytalanság ülne ki, de nem tudom biztosan megállapítani.
- Oh, ühm - nyögöm döbbenten, majd a zacskó után nyúlok, és belenézek, orromat pillanatok alatt ellepi az édesség illata. - Ez igazán - keresem a megfelelő szót - figyelmes volt. - Bólintok végül.
Mosolyra húzza ajkait, mintha büszkeség látszódna rajta, talán azért van az, hogy  én vagyok a következő aki elmosolyodik.
- Többet kellene mosolyognod - állapítja meg szemöldök ráncolva, ami miatt egy mélyebb "v" alakú ránc alakul az orra felett. Nem tudom, hogy vajon miért gondolja így, mindenesetre felveszem arckifejezését, s értetlenül meredek rá. - Jól áll. A rövid ismeretségünk óta egyszer sem láttam az ellenszenven kívül más érzelmet rajtad - teszi hozzá egy vállrántás kíséretében.
- Én nem... - meglepetten tiltakozom, ő mégis leint, mielőtt folytathatnám. Összepréselem az ajkaim, nem gondolom úgy, hogy ennyire kimutattam volna, de ami a legjobban zavar, hogy kezdek meginogni, nem vagyok már oly' szilárdan biztos abban az állításomban, miszerint nem kedvelem őt.
- Nem gond, tényleg. Legalább van egy kitűzött célom - mosolyog szemtelenül újra. - Öhm, kérdezhetnék valamit? - billen a sarkára, s tekintetét a mögöttem lévő falra szegezi, majd sóhajt és hajába túr.
- Már megtetted - vonok vállat.
Szemeit megforgatja, mielőtt elválnának ajkai. - Szóval, ráérsz?
- Zayn, dolgozom - mutatok körbe a helyiségben, s kijelentem a nyilvánvalót. De az igazságot mindketten ismerjük. Legalábbis azt hiszem, hiszen az én verzióm valóságos, mert tényleg dolgoznom kell, azonban, hogy az ékszerbolt előtt elhaladó embereknek nem kelti fel az érdeklődését az üzlet, arról igazán nem tehetek. Zaynt pedig valószínűleg az sem érdekelné, ha kígyózna a pult előtt a sor.
A srác felnevet, tekintete erősen arra céloz, hogy a válaszomat még magam sem veszem komolyan, kezeit ismét zsebében mélyeszti el. 
- Miért érnék rá? - vonom fel a szemöldököm, míg karjaimat az üveglapon keresztezem, s fészkelődöm a magasított széken.
- Talán elvinnélek valahová.
- Talán nem lenne rendben - rázom sóhajtva a fejem, s gúnyosan összeszűkítem a szemem. Felállok miután lecsúszom az ülőmagasságról, majd habozva bár, de elveszem a zacskót és a táskámba rakom. Tekintetével végigköveti minden mozdulatom, tisztán érezhető a hirtelen lett feszült légkör, s a kínosan beálló csend.
- Miért? - olyan egyszerűt kérdez, nekem pedig rengeteg érvem van az ellen, hogy miért nem mennék vele, mégis a legésszerűbbet, s legtöbbet emlegetettet hozom fel.
- Mert nem ismerlek, Zayn. A neved, és a telefonszámod nem elég ahhoz, hogy megbízzam benned.
- Nem ismersz, mert nem még önmagadnak sem engeded - vágja rá, s elárulva érzem magamat, mintha összebeszélt volna ellenem Jade-el. Mérgesen bámulok rá, miközben fogaimat csikorgatom, majd fej rázva megkerülöm a pultot, és hátramegyek, ahol valószínűleg Sam végighallgatott mindent, ezt pedig megerősíti a karton dobozon ülő, néma csendbe burkolózó alakja. Testtartása megfeszül mikor belépek, homlok ráncolva néz fel rám, arckifejezése miatt úgy tűnik, mintha az elmúlt percekben megöregedett volna.
- Jó ötletnek gondolod? - kérdi halkan. - Megbízol benne?
- Nem - hezitálás nélkül válaszolok, és folytatom. - De nem hiszem, hogy megakarna ölni, esetleg elrabolni. - Próbálom oldani a feszültséget, azonban Sam-en nem látszik úgy, mintha jól mulatna. - Komolyan, Sam. Már megtehette volna. 
- Csak nem szeretném, ha bajod esne. Szóval, hadd ismerjem meg - a térdeire támaszkodva sóhajtja, és mielőtt válaszolnék már magamra hagy. 


***


2013. 03. 22., London - Not far from London

- Szép autó - jegyezem meg, ezzel megtörve a közénk beálló csendet.
- 68'-as Chevrolet Camaro. Anyámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Még aznap otthagytam Bradford-ot a húgommal. - Árulja el érzelemmentesen. Döbbenten tanulmányozom oldalról a profilját, láthatom ahogyan az állkapcsa megfeszül, tekintetével pedig az útra koncentrál.
- Miért mondtad el ezt nekem? - kérdezem halkan, pár perccel később.
- Azt állítod, hogy nem ismersz. Most már tudsz valamit.
- Szóval bradfordi vagy - úgy érzem, mintha ízelgetném a város nevét, majd a szavak kicsúsznak az ajkaim közül, mielőtt átgondolhatnám. - Én South Shields-ban születtem.
Csak egy pillanatra tekint felém, és mosolyog, ezután fejét ismét előre szegezi.
- Hová megyünk? - kíváncsiságom meg sem próbálom leplezni, valóban érdekel, hogy hová akar vinni. De ő nem válaszol nekem, így felsóhajtva fordulok az ablak irányába, és a mellettünk elsuhanó tájat figyelem. Az ablaktörlő, s a rádió halk zaja akadályozza meg, hogy a Chevroletet kínos csend ölelje körül, azonban, ahogyan az apró esőcseppek egy rövid zuhanást követően tompán koppannak az ablaküvegen, megmagyarázhatatlan nyugodtság kerít hatalmába, hirtelen elfelejtek mindent. Azt, ami a hétvégén történt, s ennek a nyomait a bőrömön, távolinak tűnik az a nap is, hogy Apámat szabadlábra helyezték. 
Talán az időjárás miatt hajt rajtunk kívül túl kevés kocsi az általában hosszú sorokat magánviselő autópályán, hiszen az éjszakánként elég hangos, s ijesztő vihar nem  a mai napon kezdődött, kilátástalan annak a helyzete, hogy vajon mikor nyugszik meg. Egyre inkább sűrűsödnek a fák, távolabb kerülünk a várostól, sejtésem sincs, merre tartunk, mégis egyre inkább úgy tűnik, hogy vidék felé. Halkan dúdolom a dalt, mely kellemes hangerőn szól a rádióból, pillanatokkal később abbahagyom, érzem, ahogyan többször laposakat pislogok, elnehezednek a szemhéjaim, s nem sokkal később körülölel a sötétség.
Távolinak tűnik minden hang, ami fölzavar álmomból, mégis ahogyan a gumi alatt ropogva zúzódnak össze a kavicsok, enyhe reményt kelt bennem, hogy megérkeztünk. A rádió már nem szól, és az esőcseppek is kisebb pillanattal később követik egymást, halkabban mint korábban. Szemeimet csukva tartom, mélyeket lélegzem, a belsőteret betölti Zayn illata, mely kellemesen kúszik be orrjárataimba, de mielőtt kiélvezhetném, az autó megáll, a motor csupán pár másodpercig búg, mielőtt az is leállna. Hallom ahogyan Zayn behúzza a kéziféket, majd egy hangosat sóhajt, s később finom érintését érzem a vállamon, mire fáradtan pislogok párat, mielőtt    úgy helyezkednék, hogy hátammal az ajtónak dőljek.
- Megérkeztünk - szólal meg, én pedig kíváncsian pillantok ki a szélvédőn, azonban a látvány letaglóz. Nem vidéken vagyunk, mint ahogyan korábban gondoltam, a tengerpart egyik eldugottam részén parkolunk, a vad, háborgó víz minden hulláma után keményen csapódik néhány sziklának, s áztatja el a partszakasz ezen oldalát. A már elállt vihar miatt hosszan kinyúlik a tenger, elképesztő látványt fest az enyhén rózsaszín és narancssárga égbolt, lehetetlennek tűnik tovább látni, lenyűgöz a végtelenség. 
Zayn mocorogni kezd, s mire már felé fordulok, kiszáll, és hangosan csapódik be mögötte a kocsiajtó, ezért nem félek ugyanúgy cselekedni ahogyan ő tette, csupán annyi különbséggel, hogy finomabban csukom be magam után.
- Igazán becsukhatnád - töri meg a kellemes némaságot.
- Hogy? - kérdem meglepetten, s rá tekintek, de ő csak megrázza a fejét, és felém biccent.
- A kocsiajtót. Nem kell félteni.
- Oh - egy erősebb lökéssel teljesítem Zayn kérését, majd a motorháztetőhöz sétálva vállat vonva megszólalok. - Csak azt hittem, hogy a srácok, meg a kocsijuk. Tudod. - Dőlök neki, és kisebb tanakodás után feltolom magam az autó tetejére.
- Ez - paskolja meg büszkén. - Egy masszív járgány. Sokat bír, ne aggódj.
- Szóval akkor nem probléma, hogy itt - támaszkodom meg - foglaltam helyet? - vonom fel a szemöldököm, szórakoztatónak találom a helyzetet, már majdnem direkt cukkolom őt. Ezt viszont ő is észreveszi, és résnyire szűkült szemei mögül méreget engem. Szinte alig látszik tekintete sötét írisze, s dús fekete szempillája miatt.
- Malik - szólal meg, majd elindul felém, és fel ül mellém, lábait szórakozottan lógatja, pillantását előreszegezi, így profiljára tökéletes árnyékot fest a Nap már lemenőben lévő sugara.
- Malik? - értetlenül ráncolom a homlokom, míg nem pár másodperccel később kitisztul a kép. - Zayn Malik? - válaszul csupán bólint, én pedig az ujjaimmal babrálok, nem tudom szükséges-e elmondanom, hiszen a mobilszámom megtudta. A vezetéknevem már  igazán nem akadály. - Most érkezett el a pillanat, mikor én is minden  kertelés nélkül, egy szóban hozzád vágom az utónevem? - kérdezem.
- Igen - nevet fel. - Az úgy lenne fair, nem gondolod, Perrie?
Az idő pörög, ő pedig több dolgot oszt meg magáról, eközben ügyelve arra, hogy ne maradjak kérdések nélkül sem, így nem habozik a kedvenc színem, esetleg dalaim után érdeklődni. Azonban nem érzem a hülye pillangóimat mélyen a gyomromban, nem kezd a bőröm néhány véletlen érintés miatt bizseregni, s a hangja sincs kábító hatással rám. Csupán megfigyelem különös, ámbár hozzáillő szokásait, és akaratlanul is ajkaira téved a tekintetem, mikor nevetés közben fogai között enyhén kibújtatja nyelvét, szemeire, ahogyan mindeközben apró ráncok futnak össze körülötte.

2014. november 7.

1. rész: 9. fejezet

Drága Olvasóim!

Hát hol vagytok? Mindenki eltűnt? Bátran már rózsaszín cukormázas maci formájú muffinkáim! Egyszerűen érdekel mit gondoltok. Azonban minden kis drága pipálónak hatalmas puszit küldök postán. <3

Ha eddig nem tettem volna meg, szeretném üdvözölni a legutóbbi feliratkozót, remélem nem bánod meg, hogy követni kezdted a blogot, és figyelemmel követed majd... :)
Végezetül pedig: Jó Olvasást nektek!

Love y'all:

Bo 
_________________________________________________________________________